>>12089
Ez az érzés egyike a legszarabbikoknak. A mellkasod kettényílik a csecsemőmirigyednél, majd a tested és lelked egy végtelen fekete lyukba omlik bele, nem e világi kínok közt időtlenül felemésztve mindent ami voltál, vagy, s lehetnél. Közben a gravitáció kipréseli belőled a maradék szuszt, ami hiányát már nem is érzed, még hosszú percek múltán sem. Közben a verítéked beteríti az ágyterítéked, hogy utána a könnyeidben úszva ne gondolj többé a holnapra, csak arra, hogy mindent mit teszel, mindegy mit teszel, mind semmissé lesz számodra, és idővel közömbös az utókornak is. Erre jön még a világ összes fájdalma, ami a tűéles metszőfogát forgatja a szívedben mélyen vájkálva, tudatva, hogy minden lehetne sokkal jobb is: ha megszűnne az enberiség fasznak lenni egymással, csodákra lennénk képesek. De amíg a látszatvilág tükörképében élünk, addig ez a helyzet számunkra sosem fog megváltozni. És ezt a tükröt hiába köpöd le, vagy töröd be puszta ököllel, csak egy újabb réteget hántasz le a végtelenbe kígyózó spirál burkáról. Szerintem mindenki találkozott eme érzéssel, de van akit újra, és újra kísért, jelezvén többre hivatott még az életének hátralévő részében.
Mindenkinek meg kell küzdeni a saját démonaival, és csak te tudod őket legyőzni őket, más helyetted nem. Ellenben a harcban bajtársaid lehetnek, akik támogatnak, pofán vágnak, ha a földre zuhansz, és fölrántanak a saját mocskodból. De kérdés, kikben bízhatsz meg, kik nem fognak egy utolsót belerúgni a földön fekvő személyedbe, amikor valóban levegőért kiáltsz?
