Oké, akkor jöjjön egy kis vengégblogolgatás…
A mai nap, úgy érzem, beteg lettem… Nem csupán a szívem, a lelkem, az elmém, hanem most már a testemet is elérte, rázza a láz. De betegség ide, vagy oda, dühömben két üvegpoharat vágtam izomból a falhoz, mert a tehetetlenség emberörlő spiráljába kerültem - mondanom sem kell, még jobban beidegesedtem, hogy még el is kellett takarítanom azt a szart.
Közben az évek óta, lassan, már-már a feledés homályába száműzött, de fel-feltűnő exbarátnőm keserédes emlékei a felszínre törtek, elleptek mindent, és ennek örömére a dühöm fel lett öntve keserűséggel is, olyan egyveleget alkotva, ami már egyszerűen a tűréshatárom vékony membránsíkját hasogatja…
A lány, akit szeretek, egy nimfomániás kiskurva lett, többet kefélt az elmúlt hónapokban, mint én az utóbbi években, és amíg én fenyegettem, törtem, zúztam, minden ismerősét manipuláltam, zaklattam, válaszra kényszerítettem, az egész virtuális és nem virtuális ismerettségi körét tortúrának tettem ki, hogy információt csikarjak ki belőlük… ő addig, kis híján, rendőrségi ügyet borított a nyakamba, és minden, ami volt, és MÉG lehetett volna köztünk a leggyomorforgatóbb módon kiforgatta, elárulta, lehugyálta, leköpte, lehányta, teliszarta, majd ezután az egészet ököllel próbálta letuszkolni a torkomon, és úgy gondolta, hogy én, mint egy jól betanított marha, egy állat, szó nélkül végigvonulok a vágóhídon… Hát egy faszt! Most persze hallok történeteket, hogy sír és rosszul érzi magát, mert néhány ember, akit fel akart és FEL IS használt ellenem, kicsit el-elkente a száját.
A másik lány, akit szerettem, évekkel ezelőtt, konkrét éveket lopott el tőlem, és most, hogy újból senkim nincsen, minden egyes mélyre ásott gondolat, érzelem, emlék újra fel-feltör, és lehúz…
Az új lány pedig, akit szerethetnék, már most tart egy kissé tőlem, pedig még csak a felszínt kapargatja, és el sem tudja képzelni, hogy ha valami komolyabb köze lesz hozzám, olyan féktelen, kontrollálatlan száguldásnak lesz részese, ahol nem lesz sem megállás, sem pihenés, sem lassítás.
Úgy érzem, hogy ez a szeptember óta tartó, egyoldalú, lélektipró harc, kutatás ezzel az övön aluli rúgással totálisan kivéreztetett, és kurva ritkán éreztem magam gyengének az utóbbi pár évben, de most ott tartok, hogy legszívesebben addig ütném a saját fejemet a tükörbe, amíg rá nem eszmélnék, hogy miként csúszok egyre lentebb, és ahelyett, hogy köpnék egy vérbőt, és akár magamat, belülről emésztve táplálnám azt a tüzet, ami kihúnyni látszik, csak a fetrengek a saját könnyeim, hányásom, vérem üszkös kis pocsolyájában.
Meséljetek morzsamentes mendemondákat ti is!
